|
A fotelben ülsz, én pedig a mellette lév ő kanapén helyezkedtem el. Megy a TV, de már nem értem a szavakat és a képeket sem látom. Gondolataimba mélyedve, mereven nézek magam elé, mikor arra leszek figyelmes, hogy a vállamat rázogatod és kérded:
- Hallod?! Miért sírsz?
S csak ekkor veszem észre, hogy meleg könnyek gördülnek végig az arcomon. Féltő szemedbe nézek, s mosolyra húzom a szám. Nem tudok rögtön válaszolni, mert el kell gondolkodnom, hogy igazából miért is sírok. Alaposan megfontolom a választ, de mielőtt kimondanám, az arcodat fürkészem, mely kíváncsian néz felém. A válaszom csak ennyi:
- Mert olyan nagyon boldog vagyok …
Mosollyal nyugtázod. Lecsókolod könnyeimet, majd magadhoz szorítasz, és közlöd, hogy buta vagyok, és emiatt nem szabad sírni. És tényleg buta vagyok, de nem számít, mert a karjaid közt senki sem bánthat, veled biztonságban vagyok. Kikapcsolod a TV-t, s mellém fekszel. A fejem a mellkasodra hajtom, s hallgatom, amit mondasz nekem, s csöndesen válaszolgatok…
… a nap els ő sugarai simogatják az arcom, s mosolyogva ébredek. Ugyanúgy fekszünk, mint tegnap
Az átbeszélgetett éjszaka jár az eszemben, s annak is legfontosabb néhány szava, mely úgy hangzott:
- Szeretlek…
- Én is… én is téged.
S csók pecsételte a vallomást. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
